Ma hazafelé jövet, a metróaluljáróban egy csapat fiatal jött szembe - barna bőrűek, fekete hajúak, mindenféle színes ruhákban, kicsit jobb időhöz való kabátokban, ezt kipótlandó kesztyűkben és mindenféle nagy színes sálakban. Aztán meghallottam őket beszélni -természetesen olaszok voltak.
Az érdekes és egyben riasztó az volt, hogy még mielőtt meghallottam a beszédüket, a megjelenésük alapján rögtön kategorizáltam őket és tudtam, hogy olaszok. Ezzel talán még nincs is baj, egyfajta 'pozitív előítélet'-ként felfogható a dolog.
De magamban azt mondtam rájuk, hogy 'digók'.
Nem tartom magam előítéletesnek, nacionalistának vagy fajgyűlölőnek, sőt rosszul viselem, ha valaki megbélyegez más népeket és csoportokat. Viszont, pont ezt hangsúlyozandó - mivel valamiért hatékonyabbnak érzem a kontraszt-hatást - szoktam viccelni szándékosan buta nacionalista és rasszista kiszólásokkal. Csak barátok közt, akik jól tudják, hogy viccelek ezzel és sosem gondolom szó szerint (ugyanők azt is tudják, hogy bármikor tartok tetszőlegesen fárasztó előadást a sokszínűség mellett és a fajgyűlölet, antiszemitizmus ellen).
Most arra kellett rájönnöm, hogy nem szabad ezzel viccelnem sem. A gondolataimat megzavarták a viccek és a szóhasználat átszűrödött arra a területre is, amely a mindennapi közhasználati nyelvem. Azaz egy pillanatra előítéletessé váltam.
Sőt, lehet az is vagyok, csak racionalitással nyomom el. Ha viszont sokat viccelek, akkor ez nem sikerül.
Figyelni kell a szavakra, mert a mindennapokban kezdődik minden.
(Egyébként F szokta emlegetni, hogy Bibó írt is az antiszemitizmus kapcsán ennek a jelenségnek a veszélyeiről, amikor olyasmit mond, hogy az a családi asztalnál mesélt zsidó viccekkel kezdődik.)
